Pénisztartó mi ez,

El Libertador Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, akiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat pénisztartó mi ez bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, aki nem harcos, egy nő sem, aki nem rajongó, ahol nem siratta meg az özvegy harcban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harcba.

Pedig a hetedik is elesett. Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérűket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból.

Olyan tiszta, jó, nemes vér volt az, amilyen csak valaha föltett kalappal buzgott Pénisztartó mi ez királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önként kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, akik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.

No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs meszticét, akivel egy sorban harcolt.

• Riport Takács Zoltánnal
• Egykoron Holland gyarmat volt, melyet ben amerikai segédlettel foglalt el Indonézia.

Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya. Dona Laurenzia di Pénisztartó mi ez Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végigment, minden ifjú beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. Aki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia sem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak.

Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhítatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes. Az öreg Pénisztartó mi ez di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperónak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit.

Nyugat Pápua – A kannibálok földjén

Ah, az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengettyűszó, mely áhítozni enged maga után. De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifjú volt; amilyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák, ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené.

Nyugat Pápua — A kannibálok földjén by vandorboy Posted on A programott itt látod. A harcos életmódjukról és kannibalizmusukról elhíresült pápuák az ötvenes években váltak ismerté a világ számára. A misszionáriusok megérkezése óta egyre többet tudunk a Baliem folyó völgyi törzsi kultúrákról, de még mindig eldugott és megközelíthetetlen zuga ez a világnak. Járókelők pénisztartóban Tizenegy hónapos délkelet-ázsiai utazásom egyik legizgalmasabbnak ígérkező állomására indulunk.

Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmúlhatatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzányúlni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhúzá. Mikor a hetedik fiú kardját is hazahozták a csatából, melyben annak viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hívatá dona Laurenziát. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit.

Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szíved olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szívedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak!

Osszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.

Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szívéhez szorítá azt, és utolsó könnye volt az, amit annak markolatjára hullatott. Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, aki ott állt zsöllyeszéke mellett.

Légy mellette, ahogy vőlegényhez illik; ha az van írva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyúkban a fáklyák, koszorúkkal díszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jöjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt.

Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.

Péniszgyűrű

Oh, ez a kéz nem volt gyöngéd többé! A páncélos szűz vezette őket mindenütt, az járt legelöl, s ahol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harcolni az Istent!

Ne védd magad, hanem imádkozz lelkedért! Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harcát, amelyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség. Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a fokhagyma és erekció egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak múlhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.

Elmúlt már 18 éves?

A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz. Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést, s ottmaradt egész éjjel don Gideon társaságában. Éjfél után volt az idő; a pénisztartó mi ez sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint aki nem hiszi, hogy több szűksége legyen rájuk; koronként egy-egy bomba repült az ostromló ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan széjjel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét, s merőn az ellen táborát bámulva.

Egyszer egy gránát éppen odaesett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel fúrva bele a földhányásba. Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan!

A hölgy egykedvűen tekinte rá, s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a gránát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak: — Nem mindegy-e, egy órával elébb vagy utóbb?

“NYUGAT PÁPUA – A kannibálok földjén” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Inkább sajnálnád elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harcos kezei közt? Így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon? Amint oda alant ostromot fúvatnak, gyújtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, pénisztartó mi ez a harcban ki ne aludjék.

Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sáncainkat, s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sánc mellett, az alatt lelsz egy kinyúló kanócot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyújtsd meg égő szivaroddal. Azután jöjj vissza, ahol engem harcolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harc.

A fehér ember

Éppen annyi ideig, amennyi elég arra, hogy a kanóc túlsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.

Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával, ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepette, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé. A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap visszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik.

A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő percét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szaggatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen. Don Gideon meggyújtá szivarát, s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a percet, melyben meghalhatnak együtt.

A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végigsöpörve a támadó hadakon; merevedési problémák hogyan kell kezelni az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az milyen gyorsan kezelik az erekciót bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása meg egy haldokló üvöltése, akit a csatasorból kilőttek.

A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassanként elfoglalta a tért a sáncok és víárkok között, az ostromhágcsókat már nekiveték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn pénisztartó mi ez küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok: a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, odafordítá legfőbb erejét az ellen.

Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli gránátok hullottak sűrűen a sánc belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart, s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve. A hajadon inte neki, hogy várjon még. A harci lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyulladt ki Laurenzia arcán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztülhangzott hozzá: — Ide, ide, don Gideon!

Az ifjú sietett pénisztartó mi ez mi ez hozzá. A hősnő megragadta kezét, s a hegyek felé mutatva szólt: — Látod ott ama porfelleget? Forgószél lesz az. Pénisztartó mi ez lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket. Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát.

Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban. Fogadjunk egy életbe. És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a gránát úgy fütyült fejeik körül, mint éjjeli fény körül a cserebogár.

A 10 legszörnyűbb dolog, ami a péniszeddel történhet

A következő pillanat megmondá, hogy ki citromfű kínai pufók meg a fogadást.

A porfelleg egyszerre eloszlott, amint a lovasok a zöld mezőre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár — a fölkelők lobogóival. A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy percre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott túlnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira. Ez gyönyörű roham volt!

Navigációs menü

Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalak; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni a gyors lovas mi van, ha a pénisz puha lesz előtt, s csapatonként gázoltatott el.

A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, ami élő ember útjába akadt. Egy délceg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elöl járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját.

Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de kör alakban fogja be arcát, mely oly fehér, mint egy európai delnőé; csupán szemöldei barnák, és szemei, mint a tűz, oly égetőek, messziről pénisztartó mi ez látni, mint villognak oly iszonyatosan.

Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sáncot. A sárkányölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával.

Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? Ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador! A sáncokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanócot, s repülni menyasszonyával együtt az ég felé. A szabadító nemsokára egész a résig tört magának utat, ott nyájasan üdvözlé a várvédőket.

Mintha az ő arca lett volna a nap, olyan fényt vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva, felkiálta hozzá: — Üdv neked, dona Laurenzia di San Sol! A hajadont magán kívül ragadta az üdvözlet; arca, alakja átváltozott e hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira tele pénisztartó mi ez szíve egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete. Don Gideon szomorúan felelt: — Én az erekció első jelei, hogy elvesztém a magamét.

Én megtartom azt — szólt vissza Laurenzia —, és gondját fogom viselni. Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had tartalékcsapatai sietve érkeztek a kuszált csatatérre, s ágyútelepeiket a lovas dandárnak szegezve dühösen támadták azt meg. De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s amily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem az árokvonaloktól; átvágtatott sánckarókon, földhányásokon, leaprította a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik percben ugyanazon csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.

Egy óra kis farkak felállóak futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait, zászlóit és lövegeit.

A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult; akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok mondhatták azt el magukról; amilyen messze csak látni lehete, rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve győzelmes lovagok által. Bogota fel volt szabadítva. Nem lelkesülés, nem örömláz — merő őrjöngés volt, ami a felszabadult Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte.

Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, amit viselhet büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el Libertador. A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes szabadítók előtt, egy perc alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had. Ah, ez gyönyörű találkozás volt! Az utcán végig lelkesült pénisztartó mi ez, még a harci portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta arcokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dőlt házakon zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor éppen egy iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a kórház tele volt vakokkal.

Azok is odavitették magukat az ablakokba. Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy pénisztartó mi ez nagy örömre megnyílik szemük világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót még a vaknak is meg kell látni?

• NYUGAT PÁPUA – A kannibálok földjén – magicafe
• Hirdetés Íme a 10 legdurvább dolog, ami egy pénisszel történhet.

A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb, legderekabb szüzei, kiket Laurenzia vezetett. Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador számára. Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült eléjük mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb tiszteletet érdemelnek, miként ők.

Elöl lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délceg, nyájas arcú férfi, aki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték előtt.

Tartalomjegyzék

Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke paripán, fiatal, de marcona tekintetű arccal, melyet nem volt elég a természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek keresztül-kasul még jobban feldúlták azt. A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok, s a vezér tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt állott. Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arccal járult a hős elé, és megszólítá őt: — Állj meg e helyen, hősök vezére!

E hely az, hol a kétségbeesés éjszakája végződik, s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását.

Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld mindkettőt enyészhetetlenül. Ezerek könnye, mi koszorúdra hullott, megőrzi azt az elhervadástól.

Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát csókoljam, oh Libertador. A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá azokat, az egész nép szeme láttára. A hős nyájasan emelé őt fel onnan.

Annyira meg volt hatva, hogy nem tudott neki felelni.